Káosz napjai

A nagyböjtben sok nyugtalanító érzés, érzelem és rálátás mutatkozott meg.

Tart még jócskán a zarándoklat a saját pusztaságban.

Békés és nyugodt napokat zilál szét egy erős érzelem. Visszahúzódom.

Tisztán látni kezdem a probléma gyökerét, de még nem jött el az ideje annak, hogy cselekedjek.

Mikor hirtelen cselekszem, az nem kívánatos következményekkel jár most.

Az elmúlt hetekben intuitív cselekvések vittek, most intuitív várakozás próbatételeit kapom, napról napra.

Ez utóbbi sokkal nehezebb.

Várni, várni, kiürülni, nem tenni.

Az evést újra elengedtem néhány napra, egy-egy almát engedve mindössze.

A böjt mindig mérsékel. Mérsékli a dühöt és a fájdalmat is, letompít, és nagyon türelmessé tesz.

De most előbújt a titkos trollom, és ha nem kap ételt enni,(mert ez folyton csak enne, komolyan) akkor mást eszik, szépen lassan, alattomban.

A hírfüggőségem betámadt, csak kicsit kitettem pár hirdetést, és azon kaptam magam, hogy egy órája olvasgatom a kiváló cikkeket, videókat. Mintha nem bírnám ki az ürességet.

De nem is azt, hanem inkább a böjt okozta rálátások fájdalmát.

Gondosan zsírba volt bugyolálva néhány mély félelem, s ezek most mutatják magukat, ahogy bontódik a puha párna.

Felismerem egy mély fájdalom okát, a cserbenhagyást, elárulást, a barátaim kicsit sem barátságos tetteit, ezen elkeseredem, felhorgadok, megsértődök, és kivonulok.

Mindig ezt szoktam, de most nem utóbb, hanem a folyamatban máris észreveszem, mi történik. Most cselekszem, nem várok sokat.

Azonnal üzenetet küldök, tisztázásra való megbeszélést kérek, de az idő ezt sem engedi azonnal, napokat kell várnom.

Barátaim bizonyos tevékenységétől muszáj elhatárolódnom, mert nem értek vele egyet, de a barátságot ettől nem kell elengednem-hozom meg a döntést. Az idő majd megmutatja, kibírja-e ez a kapcsolódás az önazonosságomat és azt, hogy már nem megy nekem a jópofaság, a benyelés, pláne nem a mindenáron való megfelelés.

Férjem, a drága, a realitás a káoszomban, most megerősít abban, hogy ez a helyzet valóban nem méltó a barátsághoz, ezt most nem reagálom túl (ráadásul évek óta tart ez a helyzet, évek óta mentegetem őket magamban, és dugom homokba a fejemet).

Szóval, szakítópróbatételek, önazonosság, hit és erkölcs, moralitás próbatételei várnak a pusztaságban.

Elfáradok. Ma sokat aludtam, de legszívesebben ezt folytatnám vég nélkül.

A Guru azonban üzen, hogy kezdjek el nagytakarítani végre az otthonomban. Ma sikerül elkezdeni. Öröm a kis rend, de nagyon kimerít, ráz a hideg, betegnek érzem magam.

Jön egy telefon is, miután felébredek, egy nagyon erős érzelmi zsarolásból sikerül kivonódni, és kedvesen hajtogatni a saját megoldásaimat, azzal, hogy olyan döntést hozunk majd, ami mindenkinek a legjobb.

Az elmúlt hetek fő próbatétele az, hogy KIT szolgálok?

A nagy ÜGYET, a KÖZÖSSÉGET, vagy a kis családomat? A saját küldetésemet?

Édesapám tragédiája az volt, hogy a közösségért vállalt felelősséget, nem a saját családjáért. Követtem mintáját, az utóbbi évekig.

Most viszont másként döntök. Elsődleges a felelősséggel tartozom az önazonosságért, a családomért.

Ennek a következményeit vállalom. Ez a keresztutam az idén.

Hát, kicsit se vagyok boldog az előttem álló Nagyhéttől, viszont legalább szabaddá tettem magam, amennyire lehet, még mindig visszavonulok.

Majdcsak jön a feltámadás. Egyszer...

A Böjti napló 4. hét bejegyzés először Anaya Jóga-én jelent meg.

A felépítő napok most csak félig sikerültek, mert elfogyott az „akarókám” valahogy útközben.

Enni jó, enni szeretek, hát ettem, csupa jót.

A stabil nyugalom megmaradt, némi csalódással felütve, mert valahogy örök optimistaként azt hittem, uralom az étkezésemet, de még nem teljesen, különösen az esti órákban nem.

De van hova fejlődni.

Ami viszont megmaradt, mint jó szokás, a sok offline állapot.

Helyette sokat sétálok, főzök, olvasok és énekelek.

Beszélgetek a családdal, és magammal is, még mindig tart az a kellemes állapot, hogy felteszem a kérdést, válaszolok magamnak, és meg is teszem amire hív a belső hang.

Nem mondom, hogy nem aggódom, vajon mennyire tud tiszta lenni a belső hang, de eddig még csak jó helyre vitt.

Megmaradt egy kellemes belelazulós állapot a harag helyett, pedig nagyon kemény napok voltam, sok-sok csalódással szembenézéssel és felelősség vállalással.

Ami fontos benne, hogy most nem tudom egy nagy közösség érdekét képviselni, mert a családomat választom.

Így tudom a legjobban megélni a szádanámat.

A velük való szövetséget helyezem előtérbe, és erőim javát is ide irányítom. Nem mindig volt ez így.

Szerencsére marad elég a minden másra is.

Nem pazarolom erőimet halott ügyekre, megyek tovább.

A tavasz utat tör a kertben is, a lelkemben is, sok új tervem van.

Jó látni a környezetem megújulását is.

Azt is, hogy elvárásmentesen könnyebb szeretni.

Örülve egy jó pillanatnak.

Na, akkor böjtölök tovább, most a lendületben maradás a fókusz, megtartva a mély csend állapotait.

A Böjti napló 3. hét bejegyzés először Anaya Jóga-én jelent meg.

A helyzet szédítő, továbbra is. A talaj kicsúszik a lábunk alól. Gyors és erős napok késztetnek azonnali átalakulásra, újratervezésre. Balesetek, szorongások, drámák.

Már nem is kapkodom a fejem, valami egykedvű nyugalomban, megoldó üzemmódban létezem. Kevesebbet agyalok, érzelmeim nem ragadnak el, pedig többet érzékelek.

Többet szeretek. Örülök minden találkozásnak. Sétálok az utcán, és gyönyörködöm. Élek.

Ki tudja, mennyi idő van még arra, hogy kimutassam és megéljem a szeretetet.

Különben is, jelentéktelenek az itthoni konfliktusok a katasztrófák mellett.

Naponta egyszer nézem meg a híreket. Elbírhatatlan.

Már magyarázatokat se keresek, mint a háború kitörésekor tettem heteken át.

Az ész megállt. A szív mozog tovább, annak ritmusában élek. Kihozom a napból a maximumot.

Nehezen lélegzem, pedig nem is engedem bele magam abba, mit élhetnek meg most a romok alatt. Testem mégis mutatja.

Elterelem a figyelmem,már nem engedem magam szenvedni velük. Énekelem a mantrákat.

Taré tuttáré, vezess a sötétből a fénybe.

Csak napról napra. Csak kicsi dolgok nagy örömei.

Megértem őseimet, akik a jó halál kegyelméért imádkoztak. Elkezdtem én is. Megnyugtat.

Újraolvasom a Meditáció és a meghalás művészetét.

Mit tehetnék még.

Ölellek,

Tünde

A Amire nincsenek szavak bejegyzés először Anaya Jóga-én jelent meg.

Mondom magamnak halkan, aztán hangosan is, hátha jobban meghallom.

„Megoldjuk” szankalpa (ami a szándék jógikus elnevezése) mellé a „LASSÍTS” szankalpa került.

Mert most már egyre nagyobb a belső nyomás, és a kritikus hang is belőlem egyre többször szól. Mit szól? Vicsorog, üvölt, különösen, ha semmibe veszem. Már csak ezért is muszáj leülnöm két percekre, naponta többször is. Hogy meghalljam magamat, a kritikus részeimet éppúgy, mint a csodás fénylényt bennem.

Rendben van, hogy le kell lassulni, de muszáj TENNI is már, mert, rámdől a karácsony azonnal.

Listát írok. Kupacokat képezek az ajándékokból, amit lehet egyenlőre tasakba teszek, talán lenyugszom annyira, hogy becsomagoljam (kritikus hang belőlem röhög, minek csomagolni, tiszta pazarlás!).

Este zombiként kutatok nasi után, hogy aztán beérjem egy fincsi rágós b vitaminnal. Majd fél óra múlva fél zacskó zizivel (mikor fogy már el a gyerekek mikuláscsomagja, és miért a konyhaasztalon van??)

Na, helyben vagyunk, túlfeszültem megint. Nyugodjál le, attól majd lenyugszol, mondom magamnak, de már nem nevetek rajta. Komoran dőlök le öt percre, és futtatom végig az újratöltő programot magamon, a 31, kritikus helyzetben a 61 pontos mélylazítást.

Mit ad isten, tényleg jobban leszek tőle, legalább annyira, hogy céltalan botorkálás helyett (amikor csak megfogom, leteszem a dolgokat) inkább a szent listámat írjam, és aztán csak egy pici dolgot rakjak rendbe teljesen.

Például most, hogy leültem írni kicsit, máris jobb. Alig akarom abbahagyni, mert ahogy kipislogok a gép mögül, a látvány elkeserít. Aztán veszek 3 mély lélegzetet, beteszek egy Tündividámító zenelistát, és ekezdem, ami a legkönnyebb, aztán folytatom, ahogy bírom.

A listám mellé delegálom a feladatokat, ettől jobban leszek, mert látszik, mennyi segítségem van. Aztán mostanra rájövök, hogy szinte pillanatonként ront-bont a sok rontombontom, mert hát pont ennek van itt az ideje!

Kint is bomlik, rohad, süllyed az élet, a Föld középpont felé, és a jeges dermedségben csak várakozni tud az élő, hogy majdan eljön a tavasz. Addig is lehet élvezni ezt a várakozást, lelassító rendet.

Csak célra kell tartani!

Mi is nekem a karácsony? Na, abból én nem engedek.

Itt örülés és szeretés lesz az egyszer biztos!

Én vagyok a főnököm, én irányítom érzéseimet is.

Hála Istennek!

A Emelő ünnepeink: Advent 4. bejegyzés először Anaya Jóga-én jelent meg.

Az angolszász országokban a Mindenszentek napját megelőző este, október 31. a halloween ünnep (angolul all hallows’ evening = „minden szent estéje”).

forrás: Mindenszentek – Wikipédia (wikipedia.org)

„E mai napon, szeretteim, mind valamennyi szenteknek emlékezetét egy közös ünneplésnek vígságával üljük. Mert hitvallásuk minél szilárdabb volt a szenvedésben, annál ragyogóbb most a tisztességben. Lépjünk mi is erre az útra, siessünk a mennyei hazába, melynek polgárai közé felvétettünk!” – Beda Venerabilis

Minden szent estéje ünnep és remény is.

Mert ki ne vágyna az üdvözülésre?

Az üdvösség (latin salvatio, salus; görög szōtēria; héber יָשַׁע jāsā)^[1] vagy másképp: üdvözülés, megszabadulás, megmenekülés;

mindegyik kifejezés ugyanarra az alapvető tapasztalatra utal: megmenekülni, üdvözülni annyit jelent, mint kimentve (kihúzva) lenni olyan veszélyből, ahol az ember élete forog kockán. A veszélynek megfelelően az üdvözítés aktusa védelem, megszabadítás, kiváltás formában jelenik meg, az üdvösség pedig ennek megfelelően győzelmet, életet jelent.

Az üdvösség alatt leggyakrabban az örök élet és örök boldogság állapotát értik, amelyre a hívő vagy spirituális törekvő vágyik. Minden vallás központi témája az ember üdvösségének kérdése.

forrás: Üdvösség – Wikipédia (wikipedia.org)

Nemcsak a legvégén, hanem már ma is, éppen ebben a pillanatban szeretnék üdvözült boldogságban, vagyis ÉLETben lenni. Van, mikor sikerül. Van mikor összeérnek a pillanatok, amikor valóban ÉLEK, percekké, ritkán órákká ölelkeznek. Ez a Kegyelem ajándéka. Élni akarok! Élni szeretek! Követendő mintákra, elődeimre tekintek, hogy kell ezt jól csinálni.

Ezen a napon ünneplem az ősöket, akiknek élete és kihívásai hasonlóak voltak az enyémhez, mégis felülemelkedtek, és szentekké váltak. Tanulni akarom tőlük a hogyant. Kiválasztom azt a szentet aki a legközelebb áll hozzám, és csak nézem őt. Megvágyom az elért eredményét.

Én a hősöket szeretem.

Minden szent hős volt: nem a maga boldogulása hajtotta.

Többségük csendben végezte hivatását, kitartással és hittel. Nem tűnik ez megugorhatatlannak. Hoztam egy döntést.

A mai nap kihozok mindent a napból, ami benne van.

Ma valóban ÉLEK. Megtalálom az alkalmat a jóra. Néha egy beszélgetést, néha pár forintot, néha csendet adok, annak, aki kéri, magamat is beleértve. Hiszem, hogy van lehetőségem üdvözülni. Nem érem be kevesebbel.Teszem, ahogy sikerül, és kérem Istent, segítsen, súgjon néha. No meg irgalmazzon vaskos tévedéseimért és botlásaimért. S mivel én, a csöppnyi ember irgalmas vagyok (olykor), tudom, hogy Ő aztán irgalomban is igazán nagy. Ettől aztán tényleg elönt a boldogság.

ÜNNEP EZ A NAP, MERT VAN REMÉNY MINDIG: VAN IRGALOM!

Az Élet ÉLNI AKAR. A Bennünk élő Istennők közül HESZTIA archetípusával közelíthetünk a bennünk élő tisztasághoz és üdvösséghez.

Hogyan? – Imával, jelenléttel, csenddel, jósággal, tisztasággal.

Elidőzni Isten jelenlétében, a csendben, és otthon lenni magunkban, ez a novemberi hónap nagy lehetősége.

Folytatódik a rendeződés, a lélek templomában.

Ne érjük be kevesebbel!

Szeretettel Ölellek,

Tündi

Halálról, haldoklásról tabuk nélkül – Kornhoffer Tünde jegyzet

A November 1. MindenSzentek – Emelő Ünnepeink bejegyzés először Anaya Jóga-én jelent meg.

Az élet úgy hozta, hogy jelen lehettem az elmúlás heteiben, nemcsak szeretett nagymamámmal. Tíz éve volt az első megkeresés, hogy menjek egy haldoklóhoz beszélgetni. Nagyon féltem. Nem tudtam, mit kell csinálni ilyenkor. Semmi mintám nem volt rá.

Kétségbeesésemben felhívtam a Hospice szolgálatot.

– Mit kell a haldokló mellett csinálni?

– Csak jelen lenni! – hangzott a válasz.

Megnyugodtam. A jelenlétet évek óta gyakorlom már. De nemcsak a jelenlét volt az egyetlen, amire szükség volt.

A haldokló mellett szükségesek:

• A mágikus mondatok,

• mély együttérzés és szeretet,

• elfogadás,

• hála,

• tisztelet!

Nagyon sokat kaptam a haldoklóktól:

• csendet,

• mély érzéseket,

• megértést és elfogadást,

• igazságot – ami mindig megváltás, ha kimondatik –

• értékrendet – mi fontos igazán –

• az Élet szerelmét.

Azóta megtalált ez a csodálatos sorvezető írás  is, mert fáradhatatlanul kutatom a haldoklás rítusait. Többünknek tudott hasznára válni. Váljon egész-ségeketre, teljes-ségetekre Nektek is. Hogy SEMMI ne álljon távol tőlünk ami emberi. Hogy mikor levetjük drága testruhánkat – mikor az már nem szolgál többé – tudjuk, mi vár ránk. Fel tudjunk készülni a méltóságos elengedésre, és fel tudjuk gyerekeinket készíteni arra, mi vár mindannyiunkra.

Az elszenderülés rituáléja a keleti kereszténységben

 Jean-Yves Lelop

Az „elszenderülés” rituáléja abban a formában, amelyben Jean-Yves Leloup itt bemutatja, tulajdonképpen az ortodox világ kolostoraiban, az orosz, görög, egyiptomi, román és francia kolostorokban ismert és gyakorolt különféle rituálék szintézise, de fellelhetjük benne a „betegek szentségének”, vagy ismertebb nevén „utolsó kenetnek” nevezett római katolikus rítus egyes elemeit is. Ez a rituálé még az osztatlan egyház idejéből való, vagyis 1054 előttről, mielőtt még az egyházszakadás bekövetkezett volna.

Az ortodox vallásban a halált „elszenderülésnek” is hívják. Ez a kifejezés tulajdonképpen a bibliai „Nyugalom” kifejezésben gyökeredzik, gondoljunk csak arra, amikor az atyák beléptek „a Nyugalomba”.

A Requiem szó is érzékelteti az embernek ezt a „nyugalmas” dimenzióját. Az ember, eltelve az élettel, végül belép a Nyugalomba. Amikor valakit az utolsó pillanatáig kísérünk, akkor segítünk neki abban, hogy belépjen ebbe a nyugalomba.

Ügy gondolom, hogy az „elszenderülés” rituáléja alkalmas lehetne arra, hogy a halálba kísérés szertartása során inspirációt merítsünk belőle.

Az „elszenderülés” rituáléja lehetőséget ad a haldoklónak, hogy az „Értelmet” megismerve pihenjen el, és hogy ennek az Értelemnek a segítségével halandó testének kapuját rá tudja nyitni a lélek kertjére…

A kísérő segíthet a haldoklónak abban, hogy ki tudja nyitni ezt az ajtót, hogy rá tudja tárni ezt az ablakot az ismeretlenre, amely egyre közelebb nyomul hozzá, és amelyhez ő is egyre közelebb kerül. Az elszenderülés tradicionális ortodox rituáléjában, amely már a kereszténység első századaiban megjelent, hét egymást követő szakaszt figyelhetünk meg. Ez a rituálé tulajdonképpen megerősíti bennünk azt a tudatot, hogy a testünk „átlelkesült testiség”, és hogy a haldokláskor tulajdonképpen nem történik más, mint hogy a testünk „lakója” elhagyja átmeneti hajlékát, a „sátrát”. János evangéliuma azt mondja: „az Ige testté lőn, és miköztünk lakék”, de a szöveg görög fordítása jobban eligazít bennünket, mert azt mondja: „A sátrát közöttünk állította föl.” (Ho logosz szarx egenelo kai eszkenoszen én hémin).

A testünk tehát egy sátor, amelyben az Ige, a Logosz vett magának hajlékot. A kísérő tulajdonképpen azt a lényt kíséri el, aki a test sátorában lakik. Ennek a lénynek persze hamarosan el kell hagynia a sátrát, és nem minden nosztalgia és szenvedés nélkül hagyja el, de nem bánkódik és nem kesereg, hogy könnyebben megtehesse az „eggyel több lépést”…

Kérem, mutassa be nekünk az elszenderülés rituáléjának hét szakaszát!

J.-Y L.: Az első az Együttérzés szakasza, a második az Invokáció vagy Megidézés, a harmadik (egy mozdulat) az olajjal való megkenés, a negyedik szakasz a Meghallgatás szakasza, amelyben a haldokló végre vallhat magáról, és kifejezheti a létezése elhallgatott momentumait is. A vallomásra következik az ötödik fázis, a Megbocsátás, a Feloldozás fázisa, amelyben a kísérő egy áldó, egy távozásra „felhatalmazó” szót mond a haldoklónak: „Menj békével.” A haldokló akkor tudja békében megtenni az útnak ezt az utolsó szakaszát, és akkor tud átkelni az átjárón, ha áldozik, vagyis „táplálékhoz” jut. A hatodik szakasz tehát az Áldozás szakasza, amely után végül elérkezik az utolsó fázis, a Kontempláció.

1. Most részletesebben is bemutatom ezeket a szakaszokat. Az első szakasz tehát az EGYÜTTÉRZÉS, vagyis „a szellem és a szív megnyitásának” a szakasza. Mielőtt a kísérő belép a beteg szobájába, de akár az ő jelenlétében is meg kell nyitnia az érzelmeit és a gondolatait, rá kell hangolódnia a másiknak mint ismeretlennek a jelenlétére, mert a halállal találkozva ismeretlen jelenlétébe kerülünk. A kísérő nem a saját kis énjével, vagyis apró-cseprő érzelmeivel és reakcióival van jelen a haldokló utolsó pillanataiban, hanem Önmagával, vagyis énjének azzal a részével, amely bölcsebb, mint ő maga, jobban tud szeretni, mint ő maga, és valamiféle cinkos viszonyban van az ismeretlennel, ezzel a nagyon csendes „valamivel”. A szív megnyitása képessé teszi a kísérőt rá, hogy szorongás nélkül hallgassa meg a másik ember szorongását.

2. E belső felkészülés után, e a minőség megjelenése után, amely már túlmutat a mi illetékességi körünkön, elérkezhet az INVOKÁCIÓ vagy MEGIDÉZÉS pillanata. Az Invokáció pillanatában megidéztetik a Név. A zsidó-keresztény hagyományban a Név energia, jelenlét. A haldokló előtt tehát megidézhetjük olyasvalakinek a jelenlétét, aki a saját vallásából ismerős a számára (persze ehhez jól kell ismernünk azt, akit a halálba kísérünk), sőt akár láthatóvá is tehetjük ezt a jelenlétet. A tibeti tradícióban azt tanácsolják, hogy próbáljuk láthatóvá tenni a haldokló számára valamelyik istenséget; a keresztény vallási gyakorlatban ez Krisztus, a Szűz Mária vagy egy szent megidézését jelentheti: valójában nem másról van szó, mint a teljesség vagy a béke valamely archetípusának az invokációjáról.

Egy megidézett isten-kép valóságos jelenlétet hozhat létre, és amikor invokáljuk vagy megidézzük ezt a jelenlétet, olyan energiaminőséget teremtünk, amely gyakran még a betegszobában is érződik.

És mivel ez az energiaminőség a kis szorongásaink, kivetítéseink stb. helyébe lép, a haldoklót valósággal bebugyoláljuk vele. A megidézés a vallástól függetlenül is nagyon fontos szakasz, hiszen amiképpen azzá leszünk, amit-akit szeretünk, azzá is leszünk, amit-akit megidézünk. Amikor ebben a pillanatban megidézünk egy személyt (vagy egy minőséget), a haldokló szemében ezzé a személlyé vagy minőséggé alakulunk át.

És ekkor kezdetét veheti a „derűátömlesztés”.

3. Az együttérzés (vagyis a szív megnyitásának szakasza) után elérkezik a MEGKENÉS pillanata.

Ez a gesztus az anyai dimenziónkból eredeztethető. A haldoklót az előzőleg felszentelt olajjal kenjük meg, amely a szellem, a fény, de a lágyság szimbóluma is. Az olajjal való megkenés teszi a testet lággyá és bejárhatóvá az új Lehelet számára, amely végül a haldoklót egy másik dimenzióba leheli át. A megkenés, amelyet mindig szó is kísér, a test minden olyan részét érinti, amelyeket már a keresztség pillanatában megjelöltek a kereszt jelével.

A kereszt azt jelképezi, hogy az ember képes rá, hogy megnyíljék minden dimenziója felé: megnyílik a magasság és a mélység, a szélesség és a sűrűség felé. Amikor a kereszt jelét rajzoljuk a test egy részére, akkor újra megnyitunk egy helyet, amelyet a félelem, a rettegés zárt be; újra megnyitjuk az észlelés, a test, a templom kapuit… Vagyis segítünk a haldoklónak abban, hogy kitáruljon a kert a Jelenlét előtt. Megkenjük a homlokát, a fülét, a nyakát, a szíve és a gyomra tájékát, a két térdét és lábát…

A test létfontosságú részeinek megkenése által megpróbáljuk megidézni az Eleven lény, a Lehelet jelenlétét, hogy a test ne holttestnek vagy sírnak tekintessék, hanem templomnak, amelyben ott székel a Lélek és a benne lakozó Jelenlét. A megkenés pillanatában az anyai dimenziónk jelenik meg egy gesztus, egy érintés formájában. Ezzel a szeretet- és tiszteletteljes, óvó mozdulattal enyhítünk a beteg feszültségén, ellazítjuk fizikailag.

És ő ebben az elengedettségben végre vallani tud önmagáról.

4. És akkor elérkezik a MEGHALLGATÁS pillanata. Miután megerősítettük a beteget abban a tudatban, hogy ő a Lélek temploma; miután lehetőé tettük számára, hogy ne csak a tüneteivel azonosítsa önmagát, végre szólhat hozzánk. Ha a kísérő olyan hangulatot tud teremteni, amely azt sugallja, hogy kész mindent meghallgatni és megérteni, akkor szinte felszólítja a haldoklót (persze csak akkor, ha nincs kómában), hogy mondja el, milyennek találja önmagát az indulás előtti utolsó pillanatokban. Nagyon fontos tehát, hogy az Önmagunk, és ne az Énünk legyen jelen akkor, amikor meghallgatunk egy haldoklót, hiszen az Énünk nem tud mindent megérteni. Az Énünknek saját vallása van, retteg és ítélkezik, pedig a haldoklónak arra van szüksége, hogy bevallhassa, milyen is ő valójában, és nekünk ítélkezés nélkül kell végighallgatnunk a néha valóban „bevallhatatlan” szavakat!

A meghallgatás fázisa alapvető, és bár a vallomás után nagyon fontos együtt hallgatni egy ideig, a haldoklónak az is fontos, hogy „választ” kapjon a vallomására, egy igaz szót, mert egy súlyos vallomás után a hallgatás nem elég. A kísérőnek elég bátornak kell lennie hozzá, hogy kimondjon egy áldó, egy megbocsátó szót.

5. FELOLDOZÁS, MEGBOCSÁTÁS

Mi az „áldás” szó pontos jelentése,? Mit gondol, nem túl nehéz kimondani egy áldó szót ?

Az áldás, a BENEDIKCIÓ (franciául: bénédiction) a latin benedicere szóból származik, ami annyit tesz: jót mondani, kimondani egy jó szót. Az átok, azaz a rossz szó is létezik (franciául: malédiction, mal = rossz), például bizonyos diagnózisok átokszavaknak, rossz szavaknak számítanak. De a jó szó egyszerre jelent megbocsátást és érzelmi megerősítést (ma úgy mondanánk, felszabadítást; gondoljunk csak arra a felszabadító mondatra, amelyet már olyan sokszor idéztünk: „Ha a szíved elítél téged, Isten nagyobb, mint a te szíved.”).

A buddhizmus vagy a hinduizmus nyelvezetén ez a „jó szó” így hangzanék: „Bár a tudatodban most megjelenik az összes korábbi cselekedeted, ne velük azonosítsd önmagad…” A hinduista vagy a buddhista vallásban istenségeket idéznek, akik azt mondják a haldoklónak: „Menj tovább, hiszen te több vagy a cselekedeteid gyászos következményénél. Nem ez az a perc, amikor számot kell vetned magaddal, mert te több vagy annál, mint amit magadról tudsz.” Amikor ezt mondjuk egy haldoklónak, akkor nem zárjuk be őt abba a tudatba, amelyet önmagáról kialakított. Ezt hívom én áldásnak vagy megbocsátásnak.

És mert érezzük, hogy ezeket a megbocsátó szavakat nem a saját kicsinyes Énünk, hanem a bennünk megjelenő Harmadik mondatja ki velünk, gyakran egy költőnél, egy zenével kísért szent szövegben keressük őket. Az áldás kimondásának pillanatában a profetikus dimenziónkat is segítségül kell hívnunk, mely dimenzió, mint már mondtam, nem csak a kiválasztott lények sajátja.

Amikor egy haldokló mellett ülünk, gyakran olyan ihletett szavakat is mondunk, amelyekről azt sem tudjuk, honnan valók… Ezeket a szavakat senki sem tanította meg nekünk, és nem is olvashattuk őket sehol, mégis érezzük, hogy igazak, mert a helyzethez illők.

6. Ha a kísérő is felkészült rá, akkor a megbocsátás, feloldozás utáni pillanat az ÁLDOZÁS, az eucharisztia celebrálásának pillanata is lehet, amikor a haldoklóval megosztjuk a kenyeret és a bort. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, emlékeztetnem kell mindenkit, hogy a keresztény tradíció szerint az áldozás szertartásában a kenyér, azaz Krisztus testének magunkhoz vétele Krisztus „ténykedését”, vagyis a „praxiszt”, a bor pedig Krisztus vérét és „kontemplációját” szimbolizálja.

Az elszenderülés rituáléjában gyakran előfordul, hogy a haldokló olyan állapotban van, hogy már nem tud kenyeret venni magához, de egy bizonyos nézőpontból ez valamiképpen rendjén is való, mert ekkorra a haldokló a „tevékenység” állapotából már elérkezett a „kontempláció” állapotába. Ezért a rituálé során inkább a bor megszentelését helyezzük előtérbe. Ilyenkor egy kis bort cseppentünk az ágyban fekvő beteg nyelvére vagy ajkára, és arra kérjük, hogy merüljön el a „Kezdet” kontemplációjában, amelyet Krisztus maga is átélt, és a Mi Atyánknak nevezett. Az oltáriszentség tehát nem más, mint egy falat kenyér és egy korty bor, amelyet Krisztus osztott meg velünk, és oszt meg azóta is generációkon keresztül. Az áldozás szentsége során a mindennapjainkban is táplálékul szolgáló anyagokat vesszük magunkhoz, amelyek Krisztus tevékenységét és kontemplációját szimbolizálják, a kettősségét, amelyet áldozáskor megoszthatunk vele.

Ha valaki nem pap (vagyis nincs érvényesen alárendelve egy vallási intézménynek), akkor sem kell magát megfosztania az áldozás rítusától. Átnyújthat egy pohár bort a haldoklónak, koccinthat vele úgy is, hogy a mozdulatával az áldozás szentségét szolgáltatja ki neki.

Nem kell más, csak egy-egy apróság, nagyon egyszerű apróság, mert a legszentségesebb gyakran a legegyszerűbb.

7. Végül elérkezünk az elszenderülés rítusának utolsó fázisába, a KONTEMPLÁCIÓ, a csendes szemlélődés fázisába. A haldokló és kísérője, az, aki elmegy, és az, aki itt marad (és nem tudhatjuk, melyikükre vár a nagyobb megpróbáltatás…) együtt merülnek el a Misztériumban.

Némán, együtt állunk azelőtt, ami elkövetkezik. Az ajtó már nyitva, már látszik a kert, de még hátravan, hogy azt mondjuk: „Menj csak, eredj…. Én itt maradok, de az ablakból én is mintha ugyanazt a világosságot látnám; a fényt, amelyet én még csak elképzelni tudok, de te már látod is. És mégis, ugyanabba a fénybe merülünk alá mind a ketten…”

A kontempláció néha soha nem ismert mélységekbe vezeti az embert, így a kísérőnek a haldokló mellett valóban misztikus élményben van része. Mintha a haldokló ajándékot nyújtana át neki a „küszöbön” túli világról. Olykor persze nagyon gyötrelmes élmény, mert úgy érezzük, mintha fél lábbal átléptünk volna a másik világba, amely valójában nem más, mint világunk mély dimenziója, ahogyan az örökkévalóság a nem teremtett dimenziója halandó életünknek.

Az elszenderülés rituáléjában ez a hetedik szakasz a leglényegesebb. Könnyebben szakad ki a haldokló a tér-időből, ha egy dallal vagy zenével segítjük őt. Az ortodox vallásban a dalnak és a zenének nagyon fontos szerepe van, ráadásul azt is tudjuk, hogy a hallás az az érzék, amely akkor is éber marad, amikor a többi érzék már nem működik.

Ám különbséget kell tennünk egy vallásos ének és egy szent dallam között. Egyes vallásos énekek csak a lélekre hatnak, kellemesek, jólesik hallgatni őket, de… nem ébresztik rá az embert egy másik dimenzióra. Egy szent dallamnak az a feladata, hogy egy másik, meghittebb frekvenciára hangoljon át bennünket. És a közös kontempláció pillanataiban a kísérő tényleg révésszé lesz.

Így végződik az ortodox vallásban az elszenderülés rituáléja. Ez a hét fázis mintha a Szentlélek hét adománya volna, olyan, mintha hétféle módon lélegeznénk egy haldokló mellett. Lélegezhetünk a szívünkkel, a kezünkkel, a szóval, az áldozással és a csenddel. És a kettőnk közös lélegzete belesimul a világegyetem hatalmas lélegzetébe.

Ez a hét fázis a Lehelet, a Pneuma adománya, a haldoklónak kijáró szentség, amelyek értelmet adnak a halálunknak. Ha ezzel a rítussal szegődünk egy haldokló mellé, akkor a halála nem egy kivert kutya halála lesz, nem egy rosszul működő gépezet leállását fogja jelenteni, hanem az élet egyik legszentebb pillanatát.

Mert a halál pillanata az élet legmagasztosabb, legintenzívebb pillanata. A lényeg az, hogy „elevenen” haljunk meg, és hogy mást se fosszunk meg attól a lehetőségtől, hogy intenzíven élje meg ezt az átmenetet. 

 forrás: http://www.mkdsz1.freeweb.hu/n54/tor-170lelop.htm

———————————————————————————————–

Halálról, haldoklásról tabuk nélkül – Kornhoffer Tünde jegyzet

Ez a jegyzet ingyenes, azonban ha támogatni szeretnéd munkánkat, adományt örömmel fogadunk érte.

Ennek a jegyzetnek a megrendelése tehát NEM JÁR fizetési kötelezettséggel, minden megrendelésnél e-mailben küldjük a jegyzetet.

Út a ragyogó kezdetbe – A halál megértése érési folyamat is egyben.

Nem tudni, mikor kerül rá sor, és alig tudni, mit méltó tenni ebben a helyzetben.

A Út a ragyogó kezdetbe bejegyzés először Anaya Jóga-én jelent meg.

Annyira finomra hangolt állapotban, hogy a legkisebb kibillenés, most nagyobb kilengést okoz.

Sokkal érzékenyebb vagyok az ételekre, a társaságra, a kimondott és kigondolt szavakra egyaránt. Olyan elképesztő mértékben nyílik eközben a szív, annyi szeretet árad, hogy mégiscsak a hála kerekedik felül, a kétség nehéz órái után, dacára a testi kihívásoknak.

Az Egész-ség

Olyan drága nagy kincs ez az emberi test, olyan nagyon kell vigyázni rá, mert sokkalta érzékenyebb. Minek, kinek köszönhetően, ki tudja, de most nem ez a fontos.

Csak a megoldások.

Minden eddigi (milliókért tanult) eszközt muszáj használni, azonnal!

A napokban nagyon fájt az epe területe, írtam is orvosomra, hogy mennék, várt is, aztán meggondoltam magam. Mégiscsak az én felelősségem az állapotom, egy két napot adok magamnak az öngyógyításra. Elővettem a könyveimet, és írtam magamnak egy jógaterápiás tervet, előkotortam a coralos gyógynövényeimet, konzultáltam is magammal, jó lesz e és nekilendültem.

Egy hét alatt jobb lett.

(Természetesen az első fontos döntés az volt, mennyire életveszélyes állapot ez, de nem ítéltem annak, nyilván orvos nélkülözhetetlen életmentő kincs, adott esetben!!!)

Boltba megyek és dejavu! A gyerekkorom köszön vissza. Egyik boltban cukor nincs, a másikban kukorica, és háromszoros árkülönbségek is vannak. Akkor vadászni kell! Azt venni ami akciós, és akkor amikor éppen van, aztán abból főzni.

Csak csodálkozom sokmindenen, harag düh nem annyira erős érzelem, csak mutatja magát kicsit, mert erejét kár volna nem használni indokolt esetben,de hamar eldöntöm, jogos harag -e és máris gyártom a stratégiát a megoldásra.

Megoldó üzemmódban vagyok.

Megoldjuk a jelszó és az „előre csak előre, lássuk mi lesz belőle” is.

Kapcsolatok hálóját használom. Pici náthánál is lemondom az óráimat, azonnal segítenek a jó barátok. Itthon is ráérek a családra, ha megjön valaki, ballagok le, hogy időzzek jelenlétében. Nincs ennél fontosabb, ha nem is szól hozzám éppen.

Valahogy azt tapasztalom, hogy a legnagyobb érték, az a SZERETET, nemcsak szavakban.

Valódi felemelő napokat élhetünk.

Hála érte!

A Hogy vagytok? bejegyzés először Anaya Jóga-én jelent meg.