Káosz napjai
A nagyböjtben sok nyugtalanító érzés, érzelem és rálátás mutatkozott meg.
Tart még jócskán a zarándoklat a saját pusztaságban.
Békés és nyugodt napokat zilál szét egy erős érzelem. Visszahúzódom.
Tisztán látni kezdem a probléma gyökerét, de még nem jött el az ideje annak, hogy cselekedjek.
Mikor hirtelen cselekszem, az nem kívánatos következményekkel jár most.
Az elmúlt hetekben intuitív cselekvések vittek, most intuitív várakozás próbatételeit kapom, napról napra.
Ez utóbbi sokkal nehezebb.
Várni, várni, kiürülni, nem tenni.
Az evést újra elengedtem néhány napra, egy-egy almát engedve mindössze.
A böjt mindig mérsékel. Mérsékli a dühöt és a fájdalmat is, letompít, és nagyon türelmessé tesz.
De most előbújt a titkos trollom, és ha nem kap ételt enni,(mert ez folyton csak enne, komolyan) akkor mást eszik, szépen lassan, alattomban.
A hírfüggőségem betámadt, csak kicsit kitettem pár hirdetést, és azon kaptam magam, hogy egy órája olvasgatom a kiváló cikkeket, videókat. Mintha nem bírnám ki az ürességet.
De nem is azt, hanem inkább a böjt okozta rálátások fájdalmát.
Gondosan zsírba volt bugyolálva néhány mély félelem, s ezek most mutatják magukat, ahogy bontódik a puha párna.
Felismerem egy mély fájdalom okát, a cserbenhagyást, elárulást, a barátaim kicsit sem barátságos tetteit, ezen elkeseredem, felhorgadok, megsértődök, és kivonulok.
Mindig ezt szoktam, de most nem utóbb, hanem a folyamatban máris észreveszem, mi történik. Most cselekszem, nem várok sokat.
Azonnal üzenetet küldök, tisztázásra való megbeszélést kérek, de az idő ezt sem engedi azonnal, napokat kell várnom.
Barátaim bizonyos tevékenységétől muszáj elhatárolódnom, mert nem értek vele egyet, de a barátságot ettől nem kell elengednem-hozom meg a döntést. Az idő majd megmutatja, kibírja-e ez a kapcsolódás az önazonosságomat és azt, hogy már nem megy nekem a jópofaság, a benyelés, pláne nem a mindenáron való megfelelés.
Férjem, a drága, a realitás a káoszomban, most megerősít abban, hogy ez a helyzet valóban nem méltó a barátsághoz, ezt most nem reagálom túl (ráadásul évek óta tart ez a helyzet, évek óta mentegetem őket magamban, és dugom homokba a fejemet).
Szóval, szakítópróbatételek, önazonosság, hit és erkölcs, moralitás próbatételei várnak a pusztaságban.
Elfáradok. Ma sokat aludtam, de legszívesebben ezt folytatnám vég nélkül.
A Guru azonban üzen, hogy kezdjek el nagytakarítani végre az otthonomban. Ma sikerül elkezdeni. Öröm a kis rend, de nagyon kimerít, ráz a hideg, betegnek érzem magam.
Jön egy telefon is, miután felébredek, egy nagyon erős érzelmi zsarolásból sikerül kivonódni, és kedvesen hajtogatni a saját megoldásaimat, azzal, hogy olyan döntést hozunk majd, ami mindenkinek a legjobb.
Az elmúlt hetek fő próbatétele az, hogy KIT szolgálok?
A nagy ÜGYET, a KÖZÖSSÉGET, vagy a kis családomat? A saját küldetésemet?
Édesapám tragédiája az volt, hogy a közösségért vállalt felelősséget, nem a saját családjáért. Követtem mintáját, az utóbbi évekig.
Most viszont másként döntök. Elsődleges a felelősséggel tartozom az önazonosságért, a családomért.
Ennek a következményeit vállalom. Ez a keresztutam az idén.
Hát, kicsit se vagyok boldog az előttem álló Nagyhéttől, viszont legalább szabaddá tettem magam, amennyire lehet, még mindig visszavonulok.
Majdcsak jön a feltámadás. Egyszer...
