Remény
Valahogy még szívesen maradnék ebben a ragyogó őszben, a sok színe és illata boldoggá tesz. Nekem tetszik az is, hogy hamar és sokáig van sötét. Nagyon szeretek visszahúzódni. Halkabban beszélek, lassabban gondolkodok, keresem a meleg puha helyeket.
Naponta kimegyek nézni Földanyácskát, mert megindítóan mutatja, ami bennem is játszódik:
A lombok lehullásával a csontvázak látszanak.
Látható a mélység minden titka és kincse, amire van erőm rálátni. Néha olyanra is rálátok, ami meghaladja az erőmet, azt most becsomagolom, és félreteszem.
Van egy jó kis kuckózós játékom, amihez a Mamim gyapjútakarója kell csak, és csend. Leülök rá. Elhallgatok. Amikor testemnek (ami súlyos most, mint a kő) megengedem, hogy ne mozduljon, éberen figyelem, mi történik.
Végighaladok a testemen belülről, alaposan körbe tapogatva a valóságomat: hogy van a tüdőm, gyomrom …
Gyakran megindulok a gazdagságon és tökéletességen, ami a testem bonyolult univerzuma. Hálás alázattal kutatgatom, mit tehetek azért, hogy az isteni rendszer jól működjön.
Olyan kevéssel is beéri (mondom, hogy isteni):
Átlélegzem.
Belemosolygok.
Megsimogatom.
Megkérdezem, hogy van. Mire van szüksége.
A realitás talaján közlöm, mit tehetek ezért.
Felvidulva állok fel, és indulok utamra. A belső tökéletességgel való kapcsolódás után látom mindenben a tökéletest. Hála és öröm szabadul fel. A földi szférából az égi szférába emel a Kegyelem.
A visszatérő fény a legfőbb gyógyító: a legnagyobb megváltás a REMÉNY sugara.
Világunk tökéletes. Egy picike fény pedig beragyogja a teret.
Én vagyok a picike fény.
,,Lassan, fokozatosan, meg fogod tanulni lecsendesíteni magad, és azután megosztod a békét a világgal.” (Szvámi Véda Bhárati)
Ölellek,
Tünde
