Egy hozzászólás a facebookon emlékeket szabadított fel:

Közzétettem 8.osztályos fiam félévi bizonyítványát, jeles lett. 14 évesen ő kérte, hogy róla is osszam meg a jó dolgait, azt, hogy ő okos. Eddig aranyköpéseit osztottam meg (míg le nem tiltott róla).

Az egyik kommentben azt írta egy nő, ez nem feltétlenül az okosság jele, mert ő fia okos, de nem ilyen a bizonyítványa.

Ó, de, de, igen. De fiam esetében az.

3.osztályos volt mikor kiderült róla, hogy Asperger szindrómás (autizmus), így egyik napról a másikra kirakták őt az iskolából, mert az iskola nem tud ilyen gyereket vállalni. Az iskola a házunk előtt van, s azon a héten mikor kétségbeesetten telefonáltam egész nap új iskola után, a fiam az ablakban állt és nézte osztálytársait, akik az udvaron játszottak. Köztük volt szeretett unokahúga is, akivel együtt nőtt fel, és osztálytársak voltak, Nati mindig gondoskodott róla, az osztályban is.

Én az összeomlás szélén voltam, mikor a 20. iskola is azt mondta, nem tudják felvenni, sajnos ilyen gyerek oda nem való. Vagy ha benne is van az alapító okiratban, hogy lehet, de nincs hely.

Fiam megkérdezte: Anya akkor én most már sohasem játszhatok a barátaimmal? Odamehetünk a kerítéshez?

Odamentünk, és a kerítésen átnyúlva megfogták a kezét, én magamban zokogtam. Aztán napokig hangosan is.

Semmi támogatást nem kaptunk hivatalos szervektől. Egy hétig állt az ablakban a tanítási idő alatt, végig. Onnan leste barátait.

Mi zajlott le benne? Csak elképzelni tudom, mert ő erről csak mostanában kezdett el beszélni.

Speciális iskola fogadta őt végül, a Gyermekház. Isten áldja meg pedagógusait! Jó helyre került, igaz napi 3 óra utazással, de itt értettek az ő lelkéhez.

A játszótérről is elmaradoztunk, mert a helyi barátok hamar elmaradtak. Gyanúsak lettünk.

Rajta van a kód, a bélyeg. Évekig próbáltuk „levetetni” de nem lehet. Tényleg autista.

Ma mondta el, hogy mikor táborban kérdezik hova jár suliba, szégyelli elmondani. Persze elmondja, és hallottam tavaly,  mikor új barátnak megmutatta az auti igazolványát, ő maga. Én is hajlamos vagyok gyorsan elmondani, félve a megítéléstől szokatlan viselkedése miatt.

A tanulás a suliban nemigen érdekelte, bezárult a saját kis székébe és világába. Barátok kellettek-kellenek neki! Emiatt kezdtem el gyermekjógát is tanítani, mindig a fiam korosztályát meghívva otthonunkba, ahol az együttműködő kommunikációt tanítottam, és egymás elfogadását. Találtunk egy szerepjáték tábort is, ahova minden nyáron 3 hétre el tud menni. Ez a legerősebb baráti köre azóta is.

-Azok a gyerekek nagyon okosak, – mondta fiam – mert erős gimibe járnak. Én is oda akarok menni – tette hozzá.

6. osztályban csapnivaló lett a felvételije, így nem tudott átmenni „normális” iskolába vele.

Eljött a 8. és most először ő maga dönthet az életéről.

Okosan döntött.

Tárt karokkal felvételi nélkül fogadja őt 2 iskola is.

Ő viszont azt a gimit szeretné, ahol a barátai vannak. Elkezdett érte tenni. A maga lassú módján ugyan, számos tényezőtől hátráltatva, ezt nem sorolnám. Tanulni kezdett. Amikor hazajön az iskolából, részletesen és hosszan mutatja, magyarázza nekem a szív működését, és egyéb csodálatos dolgokat a világról. Rányílt a tudás befogadására! Szeretne a közösség egyszerű, nem „különleges” tagja lenni!

Írtam az elit gimnázium igazgatójának, leírtam a történetünket.

Kedden vár minket.

Csak azt szeretném, ha fiam olyan helyre kerülhetne, ahol a helye van. Ahol igazi barátai vannak, akik nem a diagnózist, hanem őt látják és szeretik.

Nagy dolog pedagógusaitól, hogy rányílását a világra AZONNAL elismerték, és nem a skatulya osztályzatait adták neki. Jeles az igyekezet, jeles a döntés!

Megosztottam örömünket, mert félek, hogy csalódni fog, ha nem veszik fel, s megint csak önmagában.

Szerettem volna neki, az én igazGyöngyömnek mutatni, nézd, papíron van, hogy okos vagy, és az is voltál mindig, hidd már el. Milyen sokan tudják ezt régóta velem együtt. Az, hogy oda nem kellettél, az nem a te hibád, hanem a rendszerünké és a felkészületlen akkori igazgatóé és osztályfőnöködé, aki megijedt, mert inkompetens volt. Érthető persze, de az a megalázó, kioktató, negligáló mód ahogy tették, nem. Bántás volt, és mély sebet hagyott bennünk. Nem vigasz, hogy mostanra megkapták a sorsért erre (is) a választ.

Erős vagyok tőle, persze, de megköszönni sosem fogom, és nagy betűkkel hirdetem,

hogy a BÁNTÁS ZÉRÓ TOLERANCIA.

Van mit tanulnom ezügyben nekem is persze, annyi öntudatlan bántást teszek még mindig, tudom, ezért jógázom, hogy észrevegyem, és jóvátegyem.

A facebook oldalam az én birodalmam, felelős vagyok az ott uralkodó minőségért. Ezért van az, hogy a bántó kommenteket azonnal törlöm, kiíróját letiltom. Felelős vagyok a társaságért, akik között élek. Lehet más véleményünk, és meg lehet a módot tanulni arra, hogy osszam azt meg bántás nélkül.

Az okos ember tanul.

Az erőszak, a bántás az egész közösség ügye.

Ne ítéljünk. Érezzünk együtt.

Szeretettel,

Tündi