Nagyon szeretek érezni, nagy igazi érzéseket, és az utóbbi időben észrevettem, hogy az örömtelieknek valahogy nagyobb teret adok.
Nem mindig volt ez így. Sőt, ha visszanézek, évtizedekig a drámákban éltem, valahogy mindig támadtak körülöttem, én pedig sokszor éreztem magam áldozatnak, vagy hős mártírnak.
Nem is csoda, mert ez eszmény volt gyerekkoromban, a hős mártírok.
A drámák is. Dráma itt, dráma ott, pszichodráma, drámapedagógia, sőt, a könyvesboltban a szépirodalmi részlegben is zömmel a dráma uralkodik. Drága bölcsész lányom szokott kiakadni, mikor (mindig) megkérdezi minek örülnék ajándéknak, és én (mindig) örömteli szépirodalmat kívánok. Vagy kívánnék, mert alig van.
Szeretek nevetni.
Ezért nem is nagyon értettem, mit keresek a Himalájai Jóga Tradícióban, ahol a drámamentes életet tanítják, na, gondoltam, jól kinézek majd az élet sava-borsa, a drámák nélkül. Milyen unalmas lesz az életem. Valahogy mégis jelentkeztem a képzésre, hogy himalájai jógatanár akarok lenni. Mivel ez az út az érzelmi tisztítással kezdődik, aztán azzal folytatódik is, nehéz idők jöttek. Minden felerősödött bennem, az összes dráma, tragédia, komédia, alig értem magam utol, azt éreztem, ők vezetnek engem, mert ez nem én vagyok igazából. Behúzni a kéziféket persze arcara eséssel járt, meg a kiégés és kiüresedés állapotával, nehéz hónapok jöttek. Mivel menekülni csak előre érdemes, beleálltam ebbe is, az érzelemmentesebb, üresebb létbe. Nem voltak nagy örömök, de csalódások sem, kivéve a régi dédelgetett sebesüléseket, azok persze tisztán látszódtak ebben a nagy csendben. Kevesebbet dolgoztam, többet voltam egyedül, mintha elvonultam volna a külvilágtól, már amennyire lehetett persze. Ezt mások depressziónak mondanák, biztos az is volt, hatalmas belső nyomás, magamban, de mikor ráláttam, ki és miért nyom, megindult a szabadulás.
Lassan. Volt rá terem, és időm is, hogy megértsem. Lelassult az idő is, volt idő lélegezni, semmit tenni, s elkezdtem élvezni. Nem volt vesztenivalóm (pl. az örömöt se veszthettem el, mert alig volt) így szókimondó lettem, beleálltam a konfliktusokba, és elővettem a sok bántást, és beszélni kezdtem a bántóimmal. Nem lehettem túlságosan kedves és édes kis tündér akkoriban. Nem is akartam az lenni. Végre igazi akartam lenni. A kapcsolataim az őszinteség hatására, ahol elmondtam, mit éreztem mikor az adott dolog történt, és mire lenne szükségem, mit kérek a jövőben, teljesen átalakultak. Volt, ami megszűnt, és volt, ami máshogyan kezdett működni. Ez se nagyon érdekelt persze, csak az, hogy igazi maradjak, Önazonos.
A kezdeti viharokat egyre gyakrabban követte szélcsend és nyugalom. Elkezdett élvezetes lenni a nyugalom és üresség is. Elkezdett a lelkesültség visszatérni, cseppenként, mint a nektár.
Az ürességben a szív nyílása mindent megváltoztatott. Élvezni kezdtem az életemet. NAGYON. Mindennel együtt.
Érzéseimet jól ismerem mostanra, s bár néha átragadják az irányítást, de egyre ritkábban, mert ÉN vagyok a főnök.
Ha ez a nap lenne az utolsó, nyugodtan hagyhatom itt a testruhámat, mert MA is igazi voltam, ma is a legjobb Kornhoffer Tünde vagyok, aki lehetek ilyen körülmények között, ebben a pillanatban.
Igazán élek. Érzek. Élvezem.
