A fiam el nem járt ballagásának margójára…
Először
Először ki a családi fészekből, az oviba.
Sosem felejtem el, mennyire kétségbe voltam esve. Hogy nem fogom tudni mit ettél, voltál-e vécén, mivel játszottál, aludtál-e rendesen délután, mi mindent mondtál az élet nagy dolgairól.
Másodszorra
Másodszorra z oviból öröm volt továbbállni, mert nagyon vártad a sulit, és pont oda veled mentek a legjobb (azóta is) barátaid. Az iskola az ovi mellett áll, a drótkerítésen át minden látszik, az óvónéni is. A homokozó és a mászóka nem hiányzott, jártunk a játszótérre éppen eleget. A mosolygós ballagás után zokogva ébredtél az első héten, kétségbeesve. Mikor két sírás között meg tudtál szólalni, azt mondtad, az a baj, hogy már nem a zöld a kedvenc színed, hanem a kék. Valahogy belerévülve a sötétbe ágyad mellett állva, azt láttam, hogy a két szín egybeolvad, mint a páva farka, és arany fényben ragyog. Megnyugodtál, elaludtál.
Én zaklatottan forgolódtam ágyamban utána, hogy mi volt ez? Reggelre rájöttem: elhagyni a régi kedvencet az újért, az fájdalmas, keserves, pont olyan keserves, ahogyan zokogtál. Bár fáj, de jó látni azt, hogy mégis megmarad egy új ragyogásban a régi, továbbviszi és kiteljesíti az új a régit.
Harmadszor
Harmadszor az általános iskolából eljönni sem volt túl nagy gond, annyira vártad, hogy csakis táncolhass. A rengeteg lufi és virág közül már egy kalandvágyó ifjú vigyorgott, könnyek nélkül, izgatottan. A várakozás beteljesedett, izgalmas évek jöttek. Annyira jól sikerült megvágyni, hogy csakis táncolhass, hogy érettségi előtt egy évvel ösztöndíjasként táncolhattál Román Sándornál, azóta is. Magántanulóként kiválóan érettségizni persze hihetetlen munka volt, de megcsináltad. Ezt is! Csapatmunka volt, itt a háttérben mindent neked, a te programjaidnak rendeltünk alá, mert megígértük, hogy segítünk. Együtt sírtunk, együtt nevettünk, hajnalban keltünk, hogy legyen friss és jó ételed, éjszaka még a próbaruháidat mostam, teregettem a radiátorra, cipeltünk orvoshoz, fellépésre, találtunk és fizettünk (rengeteget) a magántanárra, beszélgettünk éjszakába nyúlóan a világról, életről.
Negyedszer
Negyedszer most kéne ballagnod. De a magánsuliba nem volt kedved elmenni erre a formális eseményre, osztálytársaidhoz nincs kötődés. A régiekhez pedig nem tudtál elmenni a ballagásra, csak az after partyra, alaposan felvidámodva jöttél onnan haza Roncával. Bár nem volt igazi ballagásod, én mégis vettem neked ajándékot. Egy repülőjegy ára nyakláncot, egy rejtelmes medállal, mely húszezer éves, régészeti leletként bukkant elő hazánkban. Misztérium azóta is.
Te a titkok tudója vagy, ragyogó okos, mint a Nap. Azt szánom neked, hogy tudj szárnyalni és repülni ha kell, és ragyogni!
Mégis, mikor azt mondtad, idén nem unatkozol velünk a tengerparton, hihetetlen dühös lettem. Rád, a hálátlanra, akinek fényében szívesen sütkéreznék még, és apádra, ki mindezt hagyja neked. Hogy elmehess itthonról, és a haverokkal töltődj, ne velünk. Hogy elhagyj minket!
– Neked kéne dönteni, rászólni, hogy velünk jön és kész! – üvöltöttem férjemnek- Te vagy az apja!
– Döntöttem, – mondta halkan az Uram – de ő nem akar velünk jönni. – Szép halkan becsukta az ajtót, és ment dolgozni. Lerogytam az asztalhoz, és a ballagásod tiszteletére alaposan kibőgtem magam végre.
Nagyon rosszul voltam, mert hiába te vagy a harmadik gyerekünk, aki felnőtt, ezt nem lehet megszokni. Látom okos tekintetedet, amikor rendíthetetlen nyugalommal nézel a szemembe, és nem tudok rád hatni kis érzelmi zsarolással, hisztivel, egyebekkel. Mert te tudod, amit én nem akarok elfogadni:
„hogy a sas is fészke nélkül száll a Nap felé” (Gibral: A Próféta).
Ma nem aludtál itthon, nem is mondtad, hol töltöd az éjszakádat. Nyitva az ajtód, üres a csodás szobád.
Legkisebb tesód halkan mondja:
– Anya, jobb így, hogy nem jön velünk. Unatkozna.
Így, mindent összevetve úgy döntöttem, megáldalak: Fiam, haladj tovább a választott utadon, rendületlenül!
Elmegy a gyermekem, hogy visszajöhessen egy férfi a birodalmunkba, a fele királyságért majd.
