5.30 – Ébredek, mantra, ima, satkríyák, meleg reggeli és uzsonna készítés, ebédeket dobozokba teszem.
6.00 – Megérkezik Andris, frissen, felöltözve, reggelizik, váltunk pár szót, fogja az ételeket, elindul.
6.15 – Büszkén nézek utána. Dolgozik, pontos, önálló, okos, kedves. Jó gyerek. Anyai szívem elégedetten, vidáman dobog. Kipakolom a mosogatógépet, beindítom a mosást, teszek, veszek rendezgetek, pár szót váltok férjemmel a napi teendőkről.
Ránézek alvó legkisebbre, aki 15 éves, 190 cm, és amikor alszik, olyan mint pici korában. Megállom, hogy ne puszilgassam őt össze-vissza, csak összeszedem a tányérokat, poharakat a szobájában. Lejövök a lépcsőn, bepakolom a mosogatógépet , lassan be lehet indítani, aktív estéje volt a fiamnak megint, sóhajtok rosszallóan, mert nem este kéne kienni a hűtőt, gépezés közben pláne. Megnyugtatom magam. Mindennek oka van, csak felnő ez a gyerek is egészségben valahogy, ha a három tesójának is sikerült ez nálunk.
7.00 – Felmegyek a lépcsőn.
-Gyuri, jó reggelt! – mondom kedvesen, kitárom ablakát, beárad a hűs levegő, amit imád. De ezúttal rámmordul. Kicsit megpuszilgatom, mosolyog, nem mozdul. Teszek veszek a szobájában, vizespalackokat szedek ki a táskájából, uzsonnadobozt, csokipapírt, ezt-azt.
Titokban letörlöm az asztalát is, erre már rámmordul, mit csinálok, semmit se fog megtalálni. Gyorsan felmutatom a palackokat, hogy csak ezért jöttem. Bűntudattal osonok ki.
Miért nem bízom benne? Sosem késett el sehonnan. Jó gyerek. Ügyes gyerek. BIZALOM!
Meggyőztem magam, nem lesz gond. Boldogan lejövök a lépcsőn, folytatom a rendezkedést, írom a napi teendők listáját, ráírok az ablakosra, kazánszerelőre, “Tisztelt Mester Úr! …” kezdettel (múlt héten se reagáltak).
7. 15 – Párom lejön.
– És Gyuri? – Kérdem.
– Morog – mondja. Neki se jutott fiunkból ma a mosolygós változat.
Eldöntöm, BÍZOM a fiamban, biztos megébred időben.
Bizalom, bizalom, bizalom – dúdolgatom a mantrámat.
7.30 – Csend van. CSEND!
Ezúttal idegesít. Nagyon. Mi van már????
Gyorsan kiszámolom, ha most indulna, akkor beér még: 20 perc lazán a suli, 10 perc tempósan, amit utálok, balesetveszélyes. Miért nem kelt fel még?? Milyen tiszteletlenség elkésni? Haragudni fog rá a tanár, ez meghatározza az 5 évet majd a gimiben, amit ezért utálni fog, minden nap kínlódás lesz … és még hosszan mozizok, gyártja az agyam az illúziókat.
Bizalom, bizalom, bizalom. Lassan múlnak a percek.
7. 40 – NEGYVEN!!!!!!
Felrobogok a lépcsőn. Szobaajtóban megtorpanok. Téblábolok, vívódom, hát csak kijön már!
DE nem jön. Benyitok. Békésen szunyókál.
Na ne. Ez komoly? Ébresztőőőő! Üvölti bennem egy hang, de szelíden csak azt mondom:
– Kincsem ideje felkelni!
– Még nem. (hörrrr) – Nincs első óra. – sóhajtja fiam boldogan, én meg bambán állok.
Ha ezt tudtam volna, jógáztam volna ezalatt. Lejövök újra a lépcsőn, kb. tizedszer.
Ülök pár percet, és rájövök hogy jógáztam.
Érzelmi tisztítás, önuralom, együttműködő kommunikáció, hála Gyuri Mesternek.
SzvámiJi megmondta, nem kell a Guruért Indiába utazni, mert otthon is megtalálod!
És igen!
Ölellek,
Tündi
