Már napokkal a földrengés előtt szédültem, – nemcsak én – persze nem biztos, hogy emiatt. Azon az éjszakán hánykolódtam alvás helyett, azt hittem a telihold az oka, a felfelé húzó magnetikus erő.
A helyzet szédítő, továbbra is. A talaj kicsúszik a lábunk alól. Gyors és erős napok késztetnek azonnali átalakulásra, újratervezésre. Balesetek, szorongások, drámák.
Már nem is kapkodom a fejem, valami egykedvű nyugalomban, megoldó üzemmódban létezem. Kevesebbet agyalok, érzelmeim nem ragadnak el, pedig többet érzékelek.
Többet szeretek. Örülök minden találkozásnak. Sétálok az utcán, és gyönyörködöm. Élek.
Ki tudja, mennyi idő van még arra, hogy kimutassam és megéljem a szeretetet.
Különben is, jelentéktelenek az itthoni konfliktusok a katasztrófák mellett.
Naponta egyszer nézem meg a híreket. Elbírhatatlan.
Már magyarázatokat se keresek, mint a háború kitörésekor tettem heteken át.
Az ész megállt. A szív mozog tovább, annak ritmusában élek. Kihozom a napból a maximumot.
Nehezen lélegzem, pedig nem is engedem bele magam abba, mit élhetnek meg most a romok alatt. Testem mégis mutatja.
Elterelem a figyelmem,már nem engedem magam szenvedni velük. Énekelem a mantrákat.
Taré tuttáré, vezess a sötétből a fénybe.
Csak napról napra. Csak kicsi dolgok nagy örömei.
Megértem őseimet, akik a jó halál kegyelméért imádkoztak. Elkezdtem én is. Megnyugtat.
Újraolvasom a Meditáció és a meghalás művészetét.
Mit tehetnék még.
Ölellek,
Tünde
