A háború okozta traumák oldására, a rész-vét és a felelősségvállalás részünkről élelmiszer, ruha gyűjtése és szállásadás volt, a hozzánk érkező menekülteknek.
A saját otthonunkba fogadtunk (fogadunk) be a családokat. Erről a facebookon írtam a háború első napjától rendszeresen posztokat, a közösség támogatását kérve, és kiventillálva a saját fájdalmamat, félelmeimet is.
A háború évfordulóján most kigyűjtöttem, és egy dokumentumba rendeztem ezeket az írásokat, a fotókkal együtt.
Inna, Roma, Vladik, Kosztya és Ljuda, és a kárpátaljai család története nem ért véget azzal, hogy én nem írok róluk. Úgy engedtem el, akit lehetett, hogy megnyugtató megoldást találtak az életük további szakaszára.
Velük és általuk sokat tanultunk magunkról.
Ügyük (úgy gondolom) még mindig közös ügy, hiszen a háborúnak nincs vége.
Otthonunkban még mindig laknak menedéket kérők.
Nem írok róluk. Több oka közül az egyik az, hogy már az ismerőseink is tiszta bolondnak tartanak emiatt. Lúzernek.
Aktuális kérdés jelenleg számomra, hogy meddig, és hogyan vállalható a segítés, milyen áron lehetek más család támasza? Honnan veszem észre, hogy mikor tolom túl a segítést? (örök kérdés)
Erről is írok a bejegyzés végén pár sort.
Nyilvánosan nem szívesen osztom meg, de akit érdekel, itt kérhet hozzáférést az elmúlt időszak bejegyzéseiről:
