Újabb próbatétel

Beálltam a sorba, mindenkit magam elé engedtem, lassan taszigáltam a kézipoggyászt előre, vártam a többieket. Nézegettem szorgosan hátrafelé, mi van már.

Jött egy lány a csoportból, és akkor kimerevedett az idő pillanata – szavakat mondott a szája, de nem fogtam fel, csak többedszerre, mit is mond:

– Bezárt a kapu, nem adnak ki több jegyet az Air India járatára, mi nem kaptunk már jegyet, mert indul a gép.

De hát megvan a jegyetek, csak oda kell adni!  – nyögtem ki.

– Nem adják ki. Nem tudom miért. Másik járattal megyünk. Majd. Nem tudják mikor.

Döbbenet és lefagyás. Ezt nem lehet elhinni.

Közben kiálltam a sorból, és vártam a többieket. A csoport első fele már eltűnt az Air India gép felé tartó folyosón.

Jöttek, lassan. Összegyűltünk az Air India menedzsere köré. Mi lesz most?

– A gép nem vár magukra, sajnáljuk. A többiek jöjjenek vissza, és akkor majd együtt mehetnek valamelyik másik járattal tovább Delhibe, amelyikre majd felférnek.

– Ez lehetetlen, hiszen már a gépben vannak. És 30 embernek nehezebb lesz járatot találni, mint 16-nak – bukott ki belőlem azonnal.

Most akkor én mit csináljak? Legszívesebben maradnék velük, hiszen a fordítók elmentek az első csapattal. De én nem tudok angolul, velem itt most semmire se mennek, én csak lelki támasznak vagyok jó. Ezt azonnal felmértem. Néztem a fáradt arcokat. De itt van Noé, és Jucus, akik kiválóan beszélnek angolul, és sokat utaznak a világban.

Ahogy Jucusra néztem, nagy fényesség volt körülötte, ami beölelte a kis csapatot. Éreztem, hogy ki lett választva a feladat megoldására, nekem most rá kell bízni a kis csapatot. ragyogó kék szemébe néztem, és ő mondta ki, amit már tudtam:

– Tündi menj, még a végén a te jegyed is elvész. Mi megoldjuk, legyél nyugodt!

A nyugalom szó erős túlzás, még visszaléptem a menedzserhez, hátha vár a gép, megvan a jegy, de hajthatatlan volt.

Lassan mentem, könnyekkel, a szívem olyan nehéz volt, és úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. GuruJi, segíts, mantráztam.

A gépre az utolsók közt érkeztem meg, a helyen két indiai férfi közé szólt, az addigra már nagyon fülledt és kicsi gépben. Vonakodva ültem le, és néztem körül, szerencsére Andit azonnal észrevettem, és összenevettünk egy pillanatra, mert vele szavak nélkül is megvagyunk, hát, ha ez van, akkor legalább mégis az asram a cél és nem Budapest, akkor most ennek örüljünk, meg a fess indiai legényeknek.

Egy órás késéssel indult a járat, végig felrezzentem minden mozgásra, mert azt hittem, mégis jön a csapatunk az üres helyekre.

Elindult a gép, az egyik szomszéddal pár udvarias szót váltottam, hogy hova megyünk, a másik szomszéd azonnal elaludt, az előttem levő férfi is, de előbb lerúgta a cipőjét, minek következtében gyomorforgató bűz keletkezett, s tartott ki a 3,5 órás út alatt, megfűszerezve erőteljes és ritmikus hortyogásával.

Én a sálamba temettem az orrom, rá az illóolaj, de túl sok esély nem volt nem érezni a szagot.

Csak azt csodáltam, hogy a többieknek szeme se rebbent.

A felszolgált indiai ebéd emiatt sem volt túl étvágygerjesztő, plusz olyan csípős volt, hogy az első falat után csurogtak a könnyeim, a szomszéd nekem adta az ő joghurtját és cukrát is, úgy megsajnált.

Ilyen lassan régen vánszorogtak a percek.

Nagy nehezen megérkeztünk Delhibe, koromsötét volt már, nehezen kászálódtunk le, lábaim alig mozogtak, hiába szedtem be a vénákra ható gyógyszert.

Megvártuk egymást, s botorkáltunk a néptelen folyosókon.

A biometrikus útlevél szkennelés meglepett, eddig ilyen nem volt, nekem vagy hatodszorra sikerült rendesen belerakni az útlevelem, annyira tompa volt az agyam.

Végre a határellenőrzésnél voltunk, mikor mögöttem kiderült, hogy a kislány elhagyta az útlevelét ott a biometrikus ellenőrző ponton. Rohant vissza az apukájával, majd érkeztek meg üres kézzel.

Rohant vissza az anyukájával. Telt az idő. Elmondtam, hogy ilyenkor majd a konzul segít, itt kell éjjelre maradni a reptéren, ez biztonságos. Végül, sokára megjöttek, fegyveres őrök taszigálták vissza, mesélte, de egy másik őr beengedte, és megtalálta végül az útlevelet.

Közben a transzferes hívogatott, hogy hol vagyunk már, reggel óta vár.

Micsoda, hát tudta melyik járattal érkezünk, háborogtam magamban.

Végre kiértünk a koszos, szmogos Delhi zsibbadt éjszakájába.

India anyácska, hát így kell viszontlátnom téged, simogattam meg a talpammal a földet.

Kerestem a transzfert, de csak a taxi volt ott, amit az egyik nő rendelt magának, hogy tudjon aludni, a buszunk sehol.

Vártunk. Közben telefonálás, menedzserrel, asrammal: hol a sofőr?

Hát ott, mondta mindenki.

50 perc után már elárulták, hogy tábla is van nála!

Nosza keressük a táblás embereket, fürgén szaladgáltam jobbra balra. Kicsit félve is, jó sok sötét alak volt ott már.

– Tündi, megvan, kiáltotta Feri – de hát hol?

– Hol a tábla, mondtam beszűkült tudattal, mert addigra az összes táblás embert végig vizsgáltam a hatos kapunál.

A hóna alatt. Összehajtva – mondta Feri.

Hát, isten hozott Indiában, Tündike, mondtam magamnak.

Itt semmi sem érthető, és semmi sem logikus.

Ha a szemeddel akarsz látni, megvezetnek. Miért nem használtad a titiksádat, vagy a megérzésedet?