„Az ember, eltelve az élettel, végül belép a Nyugalomba” – Jean-Yves Lelop

Az élet úgy hozta, hogy jelen lehettem az elmúlás heteiben, nemcsak szeretett nagymamámmal. Tíz éve volt az első megkeresés, hogy menjek egy haldoklóhoz beszélgetni. Nagyon féltem. Nem tudtam, mit kell csinálni ilyenkor. Semmi mintám nem volt rá.

Kétségbeesésemben felhívtam a Hospice szolgálatot.

– Mit kell a haldokló mellett csinálni?

– Csak jelen lenni! – hangzott a válasz.

Megnyugodtam. A jelenlétet évek óta gyakorlom már. De nemcsak a jelenlét volt az egyetlen, amire szükség volt.

A haldokló mellett szükségesek:

• A mágikus mondatok,

• mély együttérzés és szeretet,

• elfogadás,

• hála,

• tisztelet!

Nagyon sokat kaptam a haldoklóktól:

• csendet,

• mély érzéseket,

• megértést és elfogadást,

• igazságot – ami mindig megváltás, ha kimondatik –

• értékrendet – mi fontos igazán –

• az Élet szerelmét.

Azóta megtalált ez a csodálatos sorvezető írás  is, mert fáradhatatlanul kutatom a haldoklás rítusait. Többünknek tudott hasznára válni. Váljon egész-ségeketre, teljes-ségetekre Nektek is. Hogy SEMMI ne álljon távol tőlünk ami emberi. Hogy mikor levetjük drága testruhánkat – mikor az már nem szolgál többé – tudjuk, mi vár ránk. Fel tudjunk készülni a méltóságos elengedésre, és fel tudjuk gyerekeinket készíteni arra, mi vár mindannyiunkra.

Az elszenderülés rituáléja a keleti kereszténységben

 Jean-Yves Lelop

Az „elszenderülés” rituáléja abban a formában, amelyben Jean-Yves Leloup itt bemutatja, tulajdonképpen az ortodox világ kolostoraiban, az orosz, görög, egyiptomi, román és francia kolostorokban ismert és gyakorolt különféle rituálék szintézise, de fellelhetjük benne a „betegek szentségének”, vagy ismertebb nevén „utolsó kenetnek” nevezett római katolikus rítus egyes elemeit is. Ez a rituálé még az osztatlan egyház idejéből való, vagyis 1054 előttről, mielőtt még az egyházszakadás bekövetkezett volna.

Az ortodox vallásban a halált „elszenderülésnek” is hívják. Ez a kifejezés tulajdonképpen a bibliai „Nyugalom” kifejezésben gyökeredzik, gondoljunk csak arra, amikor az atyák beléptek „a Nyugalomba”.

A Requiem szó is érzékelteti az embernek ezt a „nyugalmas” dimenzióját. Az ember, eltelve az élettel, végül belép a Nyugalomba. Amikor valakit az utolsó pillanatáig kísérünk, akkor segítünk neki abban, hogy belépjen ebbe a nyugalomba.

Ügy gondolom, hogy az „elszenderülés” rituáléja alkalmas lehetne arra, hogy a halálba kísérés szertartása során inspirációt merítsünk belőle.

Az „elszenderülés” rituáléja lehetőséget ad a haldoklónak, hogy az „Értelmet” megismerve pihenjen el, és hogy ennek az Értelemnek a segítségével halandó testének kapuját rá tudja nyitni a lélek kertjére…

A kísérő segíthet a haldoklónak abban, hogy ki tudja nyitni ezt az ajtót, hogy rá tudja tárni ezt az ablakot az ismeretlenre, amely egyre közelebb nyomul hozzá, és amelyhez ő is egyre közelebb kerül. Az elszenderülés tradicionális ortodox rituáléjában, amely már a kereszténység első századaiban megjelent, hét egymást követő szakaszt figyelhetünk meg. Ez a rituálé tulajdonképpen megerősíti bennünk azt a tudatot, hogy a testünk „átlelkesült testiség”, és hogy a haldokláskor tulajdonképpen nem történik más, mint hogy a testünk „lakója” elhagyja átmeneti hajlékát, a „sátrát”. János evangéliuma azt mondja: „az Ige testté lőn, és miköztünk lakék”, de a szöveg görög fordítása jobban eligazít bennünket, mert azt mondja: „A sátrát közöttünk állította föl.” (Ho logosz szarx egenelo kai eszkenoszen én hémin).

A testünk tehát egy sátor, amelyben az Ige, a Logosz vett magának hajlékot. A kísérő tulajdonképpen azt a lényt kíséri el, aki a test sátorában lakik. Ennek a lénynek persze hamarosan el kell hagynia a sátrát, és nem minden nosztalgia és szenvedés nélkül hagyja el, de nem bánkódik és nem kesereg, hogy könnyebben megtehesse az „eggyel több lépést”…

Kérem, mutassa be nekünk az elszenderülés rituáléjának hét szakaszát!

J.-Y L.: Az első az Együttérzés szakasza, a második az Invokáció vagy Megidézés, a harmadik (egy mozdulat) az olajjal való megkenés, a negyedik szakasz a Meghallgatás szakasza, amelyben a haldokló végre vallhat magáról, és kifejezheti a létezése elhallgatott momentumait is. A vallomásra következik az ötödik fázis, a Megbocsátás, a Feloldozás fázisa, amelyben a kísérő egy áldó, egy távozásra „felhatalmazó” szót mond a haldoklónak: „Menj békével.” A haldokló akkor tudja békében megtenni az útnak ezt az utolsó szakaszát, és akkor tud átkelni az átjárón, ha áldozik, vagyis „táplálékhoz” jut. A hatodik szakasz tehát az Áldozás szakasza, amely után végül elérkezik az utolsó fázis, a Kontempláció.

1. Most részletesebben is bemutatom ezeket a szakaszokat. Az első szakasz tehát az EGYÜTTÉRZÉS, vagyis „a szellem és a szív megnyitásának” a szakasza. Mielőtt a kísérő belép a beteg szobájába, de akár az ő jelenlétében is meg kell nyitnia az érzelmeit és a gondolatait, rá kell hangolódnia a másiknak mint ismeretlennek a jelenlétére, mert a halállal találkozva ismeretlen jelenlétébe kerülünk. A kísérő nem a saját kis énjével, vagyis apró-cseprő érzelmeivel és reakcióival van jelen a haldokló utolsó pillanataiban, hanem Önmagával, vagyis énjének azzal a részével, amely bölcsebb, mint ő maga, jobban tud szeretni, mint ő maga, és valamiféle cinkos viszonyban van az ismeretlennel, ezzel a nagyon csendes „valamivel”. A szív megnyitása képessé teszi a kísérőt rá, hogy szorongás nélkül hallgassa meg a másik ember szorongását.

2. E belső felkészülés után, e a minőség megjelenése után, amely már túlmutat a mi illetékességi körünkön, elérkezhet az INVOKÁCIÓ vagy MEGIDÉZÉS pillanata. Az Invokáció pillanatában megidéztetik a Név. A zsidó-keresztény hagyományban a Név energia, jelenlét. A haldokló előtt tehát megidézhetjük olyasvalakinek a jelenlétét, aki a saját vallásából ismerős a számára (persze ehhez jól kell ismernünk azt, akit a halálba kísérünk), sőt akár láthatóvá is tehetjük ezt a jelenlétet. A tibeti tradícióban azt tanácsolják, hogy próbáljuk láthatóvá tenni a haldokló számára valamelyik istenséget; a keresztény vallási gyakorlatban ez Krisztus, a Szűz Mária vagy egy szent megidézését jelentheti: valójában nem másról van szó, mint a teljesség vagy a béke valamely archetípusának az invokációjáról.

Egy megidézett isten-kép valóságos jelenlétet hozhat létre, és amikor invokáljuk vagy megidézzük ezt a jelenlétet, olyan energiaminőséget teremtünk, amely gyakran még a betegszobában is érződik.

És mivel ez az energiaminőség a kis szorongásaink, kivetítéseink stb. helyébe lép, a haldoklót valósággal bebugyoláljuk vele. A megidézés a vallástól függetlenül is nagyon fontos szakasz, hiszen amiképpen azzá leszünk, amit-akit szeretünk, azzá is leszünk, amit-akit megidézünk. Amikor ebben a pillanatban megidézünk egy személyt (vagy egy minőséget), a haldokló szemében ezzé a személlyé vagy minőséggé alakulunk át.

És ekkor kezdetét veheti a „derűátömlesztés”.

3. Az együttérzés (vagyis a szív megnyitásának szakasza) után elérkezik a MEGKENÉS pillanata.

Ez a gesztus az anyai dimenziónkból eredeztethető. A haldoklót az előzőleg felszentelt olajjal kenjük meg, amely a szellem, a fény, de a lágyság szimbóluma is. Az olajjal való megkenés teszi a testet lággyá és bejárhatóvá az új Lehelet számára, amely végül a haldoklót egy másik dimenzióba leheli át. A megkenés, amelyet mindig szó is kísér, a test minden olyan részét érinti, amelyeket már a keresztség pillanatában megjelöltek a kereszt jelével.

A kereszt azt jelképezi, hogy az ember képes rá, hogy megnyíljék minden dimenziója felé: megnyílik a magasság és a mélység, a szélesség és a sűrűség felé. Amikor a kereszt jelét rajzoljuk a test egy részére, akkor újra megnyitunk egy helyet, amelyet a félelem, a rettegés zárt be; újra megnyitjuk az észlelés, a test, a templom kapuit… Vagyis segítünk a haldoklónak abban, hogy kitáruljon a kert a Jelenlét előtt. Megkenjük a homlokát, a fülét, a nyakát, a szíve és a gyomra tájékát, a két térdét és lábát…

A test létfontosságú részeinek megkenése által megpróbáljuk megidézni az Eleven lény, a Lehelet jelenlétét, hogy a test ne holttestnek vagy sírnak tekintessék, hanem templomnak, amelyben ott székel a Lélek és a benne lakozó Jelenlét. A megkenés pillanatában az anyai dimenziónk jelenik meg egy gesztus, egy érintés formájában. Ezzel a szeretet- és tiszteletteljes, óvó mozdulattal enyhítünk a beteg feszültségén, ellazítjuk fizikailag.

És ő ebben az elengedettségben végre vallani tud önmagáról.

4. És akkor elérkezik a MEGHALLGATÁS pillanata. Miután megerősítettük a beteget abban a tudatban, hogy ő a Lélek temploma; miután lehetőé tettük számára, hogy ne csak a tüneteivel azonosítsa önmagát, végre szólhat hozzánk. Ha a kísérő olyan hangulatot tud teremteni, amely azt sugallja, hogy kész mindent meghallgatni és megérteni, akkor szinte felszólítja a haldoklót (persze csak akkor, ha nincs kómában), hogy mondja el, milyennek találja önmagát az indulás előtti utolsó pillanatokban. Nagyon fontos tehát, hogy az Önmagunk, és ne az Énünk legyen jelen akkor, amikor meghallgatunk egy haldoklót, hiszen az Énünk nem tud mindent megérteni. Az Énünknek saját vallása van, retteg és ítélkezik, pedig a haldoklónak arra van szüksége, hogy bevallhassa, milyen is ő valójában, és nekünk ítélkezés nélkül kell végighallgatnunk a néha valóban „bevallhatatlan” szavakat!

A meghallgatás fázisa alapvető, és bár a vallomás után nagyon fontos együtt hallgatni egy ideig, a haldoklónak az is fontos, hogy „választ” kapjon a vallomására, egy igaz szót, mert egy súlyos vallomás után a hallgatás nem elég. A kísérőnek elég bátornak kell lennie hozzá, hogy kimondjon egy áldó, egy megbocsátó szót.

5. FELOLDOZÁS, MEGBOCSÁTÁS

Mi az „áldás” szó pontos jelentése,? Mit gondol, nem túl nehéz kimondani egy áldó szót ?

Az áldás, a BENEDIKCIÓ (franciául: bénédiction) a latin benedicere szóból származik, ami annyit tesz: jót mondani, kimondani egy jó szót. Az átok, azaz a rossz szó is létezik (franciául: malédiction, mal = rossz), például bizonyos diagnózisok átokszavaknak, rossz szavaknak számítanak. De a jó szó egyszerre jelent megbocsátást és érzelmi megerősítést (ma úgy mondanánk, felszabadítást; gondoljunk csak arra a felszabadító mondatra, amelyet már olyan sokszor idéztünk: „Ha a szíved elítél téged, Isten nagyobb, mint a te szíved.”).

A buddhizmus vagy a hinduizmus nyelvezetén ez a „jó szó” így hangzanék: „Bár a tudatodban most megjelenik az összes korábbi cselekedeted, ne velük azonosítsd önmagad…” A hinduista vagy a buddhista vallásban istenségeket idéznek, akik azt mondják a haldoklónak: „Menj tovább, hiszen te több vagy a cselekedeteid gyászos következményénél. Nem ez az a perc, amikor számot kell vetned magaddal, mert te több vagy annál, mint amit magadról tudsz.” Amikor ezt mondjuk egy haldoklónak, akkor nem zárjuk be őt abba a tudatba, amelyet önmagáról kialakított. Ezt hívom én áldásnak vagy megbocsátásnak.

És mert érezzük, hogy ezeket a megbocsátó szavakat nem a saját kicsinyes Énünk, hanem a bennünk megjelenő Harmadik mondatja ki velünk, gyakran egy költőnél, egy zenével kísért szent szövegben keressük őket. Az áldás kimondásának pillanatában a profetikus dimenziónkat is segítségül kell hívnunk, mely dimenzió, mint már mondtam, nem csak a kiválasztott lények sajátja.

Amikor egy haldokló mellett ülünk, gyakran olyan ihletett szavakat is mondunk, amelyekről azt sem tudjuk, honnan valók… Ezeket a szavakat senki sem tanította meg nekünk, és nem is olvashattuk őket sehol, mégis érezzük, hogy igazak, mert a helyzethez illők.

6. Ha a kísérő is felkészült rá, akkor a megbocsátás, feloldozás utáni pillanat az ÁLDOZÁS, az eucharisztia celebrálásának pillanata is lehet, amikor a haldoklóval megosztjuk a kenyeret és a bort. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, emlékeztetnem kell mindenkit, hogy a keresztény tradíció szerint az áldozás szertartásában a kenyér, azaz Krisztus testének magunkhoz vétele Krisztus „ténykedését”, vagyis a „praxiszt”, a bor pedig Krisztus vérét és „kontemplációját” szimbolizálja.

Az elszenderülés rituáléjában gyakran előfordul, hogy a haldokló olyan állapotban van, hogy már nem tud kenyeret venni magához, de egy bizonyos nézőpontból ez valamiképpen rendjén is való, mert ekkorra a haldokló a „tevékenység” állapotából már elérkezett a „kontempláció” állapotába. Ezért a rituálé során inkább a bor megszentelését helyezzük előtérbe. Ilyenkor egy kis bort cseppentünk az ágyban fekvő beteg nyelvére vagy ajkára, és arra kérjük, hogy merüljön el a „Kezdet” kontemplációjában, amelyet Krisztus maga is átélt, és a Mi Atyánknak nevezett. Az oltáriszentség tehát nem más, mint egy falat kenyér és egy korty bor, amelyet Krisztus osztott meg velünk, és oszt meg azóta is generációkon keresztül. Az áldozás szentsége során a mindennapjainkban is táplálékul szolgáló anyagokat vesszük magunkhoz, amelyek Krisztus tevékenységét és kontemplációját szimbolizálják, a kettősségét, amelyet áldozáskor megoszthatunk vele.

Ha valaki nem pap (vagyis nincs érvényesen alárendelve egy vallási intézménynek), akkor sem kell magát megfosztania az áldozás rítusától. Átnyújthat egy pohár bort a haldoklónak, koccinthat vele úgy is, hogy a mozdulatával az áldozás szentségét szolgáltatja ki neki.

Nem kell más, csak egy-egy apróság, nagyon egyszerű apróság, mert a legszentségesebb gyakran a legegyszerűbb.

7. Végül elérkezünk az elszenderülés rítusának utolsó fázisába, a KONTEMPLÁCIÓ, a csendes szemlélődés fázisába. A haldokló és kísérője, az, aki elmegy, és az, aki itt marad (és nem tudhatjuk, melyikükre vár a nagyobb megpróbáltatás…) együtt merülnek el a Misztériumban.

Némán, együtt állunk azelőtt, ami elkövetkezik. Az ajtó már nyitva, már látszik a kert, de még hátravan, hogy azt mondjuk: „Menj csak, eredj…. Én itt maradok, de az ablakból én is mintha ugyanazt a világosságot látnám; a fényt, amelyet én még csak elképzelni tudok, de te már látod is. És mégis, ugyanabba a fénybe merülünk alá mind a ketten…”

A kontempláció néha soha nem ismert mélységekbe vezeti az embert, így a kísérőnek a haldokló mellett valóban misztikus élményben van része. Mintha a haldokló ajándékot nyújtana át neki a „küszöbön” túli világról. Olykor persze nagyon gyötrelmes élmény, mert úgy érezzük, mintha fél lábbal átléptünk volna a másik világba, amely valójában nem más, mint világunk mély dimenziója, ahogyan az örökkévalóság a nem teremtett dimenziója halandó életünknek.

Az elszenderülés rituáléjában ez a hetedik szakasz a leglényegesebb. Könnyebben szakad ki a haldokló a tér-időből, ha egy dallal vagy zenével segítjük őt. Az ortodox vallásban a dalnak és a zenének nagyon fontos szerepe van, ráadásul azt is tudjuk, hogy a hallás az az érzék, amely akkor is éber marad, amikor a többi érzék már nem működik.

Ám különbséget kell tennünk egy vallásos ének és egy szent dallam között. Egyes vallásos énekek csak a lélekre hatnak, kellemesek, jólesik hallgatni őket, de… nem ébresztik rá az embert egy másik dimenzióra. Egy szent dallamnak az a feladata, hogy egy másik, meghittebb frekvenciára hangoljon át bennünket. És a közös kontempláció pillanataiban a kísérő tényleg révésszé lesz.

Így végződik az ortodox vallásban az elszenderülés rituáléja. Ez a hét fázis mintha a Szentlélek hét adománya volna, olyan, mintha hétféle módon lélegeznénk egy haldokló mellett. Lélegezhetünk a szívünkkel, a kezünkkel, a szóval, az áldozással és a csenddel. És a kettőnk közös lélegzete belesimul a világegyetem hatalmas lélegzetébe.

Ez a hét fázis a Lehelet, a Pneuma adománya, a haldoklónak kijáró szentség, amelyek értelmet adnak a halálunknak. Ha ezzel a rítussal szegődünk egy haldokló mellé, akkor a halála nem egy kivert kutya halála lesz, nem egy rosszul működő gépezet leállását fogja jelenteni, hanem az élet egyik legszentebb pillanatát.

Mert a halál pillanata az élet legmagasztosabb, legintenzívebb pillanata. A lényeg az, hogy „elevenen” haljunk meg, és hogy mást se fosszunk meg attól a lehetőségtől, hogy intenzíven élje meg ezt az átmenetet. 

 forrás: http://www.mkdsz1.freeweb.hu/n54/tor-170lelop.htm

———————————————————————————————–

Halálról, haldoklásról tabuk nélkül – Kornhoffer Tünde jegyzet

Ez a jegyzet ingyenes, azonban ha támogatni szeretnéd munkánkat, adományt örömmel fogadunk érte.

Ennek a jegyzetnek a megrendelése tehát NEM JÁR fizetési kötelezettséggel, minden megrendelésnél e-mailben küldjük a jegyzetet.

Út a ragyogó kezdetbe – A halál megértése érési folyamat is egyben.

Nem tudni, mikor kerül rá sor, és alig tudni, mit méltó tenni ebben a helyzetben.