Pedig a Tiszán eveztünk a zuhogó esőben, öten egy kenuban. Én elöl. A vágyott csend helyett órák óta, pontosabban 8 kilométer óta beszéltek mögöttem. Egyet tehettem, magamba húzódtam, és csak mantráztam, miközben evező föl, s le. Az eső zuhogott.
Élénk csevej a hátam mögött. Furcsa örvény előttem.
– Valami van 11 óránál! – kiáltottam.
– Vagyis 1 óránál! – helyesbíttettem, de addigra a kenu nekicsapódott a Tisza közepén tornyosuló farönknek.
Azonnal felborultunk.
A hajó szélét fogva számoltam a fejeket, mind megvoltunk, a mentőmellény megtartott. Az egyensúlyért ketten a másik oldalra úsztunk. A másik kenuban utazók kiabáltak, hogy előttünk van homokpad. Lassan úsztunk arra, bő 30 perc alatt értünk oda. Mivel rettegek a mély vízben, a mantra zakatolt fejemben.
Kiértünk! Tesóm dühös volt rám nagyon. Én lefagytam, mindenhogyan, automatikusan tettem, amit kellett, átöltöztünk. Semmi se veszett el. Mikor visszaültünk a tovább 9 km-t leevezni, éber voltam, bár erősen poszttraumás, ahogy a vidám tini a csónakban diagnosztizált minket.
Nyeltem a könnyeim, nagyon szégyelltem magam.
Kisfiam a tivadari megállóhelyen erősen letolt, „Bajotok is eshetett volna!” mondta, „Miért bambultál el?”.
Egész délután ezen tűnődtem, aztán bocsánatot kértem. Kimostam az összes ruhát, és jól kiszégyelltem magam, mert ami jogos, az jogos. Aztán ittam sört, és megbocsátottam magamnak. Összegezve a tanulságokat.
Késő este éreztem meg a hatalmas zúzódást az oldalamon.
Az adrenalin fél napra érzéstelenített.
Így az „áldozat” is megvolt.
Szvaha!
A felelősségvállalás a vízitúra fókusza. Jó példa lettem az ifjaknak, mondhatom!
