A felépítő napok most csak félig sikerültek, mert elfogyott az „akarókám” valahogy útközben.
Enni jó, enni szeretek, hát ettem, csupa jót.
A stabil nyugalom megmaradt, némi csalódással felütve, mert valahogy örök optimistaként azt hittem, uralom az étkezésemet, de még nem teljesen, különösen az esti órákban nem.
De van hova fejlődni.
Ami viszont megmaradt, mint jó szokás, a sok offline állapot.
Helyette sokat sétálok, főzök, olvasok és énekelek.
Beszélgetek a családdal, és magammal is, még mindig tart az a kellemes állapot, hogy felteszem a kérdést, válaszolok magamnak, és meg is teszem amire hív a belső hang.
Nem mondom, hogy nem aggódom, vajon mennyire tud tiszta lenni a belső hang, de eddig még csak jó helyre vitt.
Megmaradt egy kellemes belelazulós állapot a harag helyett, pedig nagyon kemény napok voltam, sok-sok csalódással szembenézéssel és felelősség vállalással.
Ami fontos benne, hogy most nem tudom egy nagy közösség érdekét képviselni, mert a családomat választom.
Így tudom a legjobban megélni a szádanámat.
A velük való szövetséget helyezem előtérbe, és erőim javát is ide irányítom. Nem mindig volt ez így.
Szerencsére marad elég a minden másra is.
Nem pazarolom erőimet halott ügyekre, megyek tovább.
A tavasz utat tör a kertben is, a lelkemben is, sok új tervem van.
Jó látni a környezetem megújulását is.
Azt is, hogy elvárásmentesen könnyebb szeretni.
Örülve egy jó pillanatnak.
Na, akkor böjtölök tovább, most a lendületben maradás a fókusz, megtartva a mély csend állapotait.
