Múlt héten hívott egy nagyon kimerült asszony, sokat beszélgettünk, elmondtam neki, hogy én is sokszor vagyok így.
Nem hitte el!
Mert engem mindig olyan derűsnek lát, meg energikusnak.
Ezen azért nagyon megrendültem. Ezt hiszi? Ezért én is felelős vagyok!
Tényleg igaz, hogy a jó passzban mutatom magam, mert a többi, a fáradtságom, negatív állapotom meg kit érdekel, meg nem is akarom a magam feszültségeit kirakatba tenni. Főként azért, mert mindenkinek megvan a maga baja, ráadásul jönnek utána a jótanácsok.
Mintha nem tudnám, mit tegyek. Szóval nemcsak meggondolatlanságaim miatt legyek vacakul, hanem azért is, mert hülyének néznek.
Pedig tudom, mit nem kéne csinálni! Aztán valahogy mégis megcsinálom. Most is csak azért írom le, mi a legnagyobb problémám, hogy lásd, van még mit fejlődnöm.
Tudom az eszközöket is. Ráadásul használom is. A dolgok azért lassan, de biztosan változnak. Óva intem magamat is a hurráoptimizmustól, és a dolgok elmaszatolásától is. Az éber jelenlét, és őszinteség határozottsággal jár együtt, ami sokszor hoz kellemetlen helyzetbe, és konfrontációba.
Az is tény, hogy a dolgok zömében ettől javul a kapcsolat minősége.
Na, elmesélek egyet, a hétfőit:
Feltöltve a sok jógától, a kiváló társaságtól és remek gyógyvíztől, a 4 táskámmal, magnóval és egyéb tanítási kellékekkel, hazaértem, s becsengettem, hogy segítsen az Uram.
Jött is lelkesen, a kutyánkkal együtt, aki azt se tudta hova legyen örömében, ugrált, ugrált, ugrált. Közben a kapu nyitva, és akkor oda is lett minden derűm egy pillanat alatt.
Vidd be a kutyát! – mondtam a férjemnek, de meg se hallotta, vitte be az első adag cuccot, így én leraktam, ami nálam volt, felkaptam a kutyát, és betettem a házba. Közben Viki még kérdezett pár dolgot, azt se tudtam merre forduljak. Valahogy válaszoltam.
Vissza a csomagokért, mikoris nyílt az ajtó, a Csuri meg viharsebességgel került a lábam alá újra.
A kutya! – kiabáltam kevésbé szofisztikált örömmel – Vidd már be!
– De hát szeret téged! – Na ekkor elöntette agyamat a tűz, és ennek megfelelő lendülettel a csomag le, kutya hoppá, be az ajtón.
Férjem meg föl a lépcsőn, hangtalanul.
Na, szép. Jó kis jógatanár vagyok, szégyenkeztem. Eddig tartott a világbéke nálam. Lejött Kisgyuri, látta, hogy ülök a földön, kiküldött a kiscicákhoz, hogy az majd felvidámít.
Nem mentem. Gondolkodtam, mi is a bajom.
Éjszaka hánykolódtam, reggel tudtam párom szemébe nézve elmondani, hogy 5 perc múlva, csomagok és kérdések nélkül már örültem volna a Csurinak is. Az időzítéssel volt a baj, meg azzal a mondattal, hogy „de hát szeret engem”.
Tudom, a maga módján. De ez nekem nem szeretet!
Azt is tudom, hogy ahhoz, hogy továbbra is tudjam őt szeretni, meg kell mutatnom neki, hogyan jó nekem, ha szeret.
S mivel nincs kapacitás kutyakiképzőre, ezért ugrál folyton, el kell őt zárnom, mindkettőnk biztonsága érdekében.
Csuri esete felszínre hozott további helyzeteket, amikor meg tudtam mondani, mi nem jó nekem.
Mintha ez lenne az új sportom. Az önazonosság tréning.
Minden áldott nap történt valami, amikor éreztem, hogy nem kéne belemenni, de megengedtem, hogy jöjjön, vagy megcsináljunk valamit, aztán kiderült, hogy nem volt jó.
Már megint elkezdtem felülírni a megérzéseimet. Az önazonosságomat.
A jó hír az, hogy mindezt a rálátást önbántás vagy szégyen nélkül élem meg, s mesélek róla neked.
Nem tanácsért, csak hogy lásd, hol tartok.
Úton,
Tündi
